Interjúk

„Az ember napjait alapvetően meghatározza a természet”

A Rakonczay házaspár fél évet és 13 000 kilométert hajózott, majd egy hatalmas erejű vihar miatt félbe kellett szakítani földkerülő útjukat. Többek között ember és természet kapcsolatáról, úszó szeméthegyekről beszélgettünk Rakonczay Viktóriával.

Tiszta Jövő: Mi ösztönzi az embert arra, hogy belevágjon egy ilyen kalandba?
Rakonczay Viktória: Gáborral már a középiskolában kitaláltuk, hogy vitorlázzunk az óceánon. Akkor ez még egy romantikus álom volt. Gondolom, hogy valamilyen szabadság élmény hajtott bennünket. Később nem hagytuk, hogy ez a cél, ez az álom kihunyjon és az egyetemen visszatértünk rá. Ezután komoly lépéseket tettünk azért, hogy meglegyen a vitorlásengedélyünk. Minket a kalandvágy, a szabadságvágy, a felfedezés és a maga a vitorlázás szeretete hajt.
TJ: Mennyiben változik meg a civilizált és városban ragadt ember viszonya a természettel egy-egy ilyen út során?
RV: Amikor oda kikerülünk, a tökéletes nyugalom és az őszinte természet világában találjuk magunkat. Néha tényleg kegyetlen, de az ami, és nem akar más lenni. Engem mindig lenyűgöz a víz és a szél ereje, a hullámok ereje. Egyszóval azok a természeti csodák, amiket ott nem csak tapasztalunk, hanem együtt élünk vele. Mi együtt élünk a Holddal, a napkeltével és naplementével, a széllel. Ezek maximálisan meghatározzák a napunkat. Nem kis mértékben a hangulatunkat is befolyásolják a környezeti tényezők. Van, amikor napokig úgy hajózunk, hogy nem látjuk a Napot csak a felhős eget és nagyon sötét van. Ilyenkor még a víz is fekete és nagyon nehéz jó kedvűnek maradni. Megpróbálunk viccelődni, minél inkább poénosabban beszélgetni, hogy kicsit felrázzuk magunkat.  Az ember nagyon könnyen belesüllyed a rosszkedvűségbe. Az ember napjait alapvetően meghatározza a természet.

TJ: Milyen érzés fog el, amikor valóban teljesen érintetlen helyeken horgonyoztok le?
RV: Amikor meglátunk egy szigetet, az hatalmas megkönnyebbülés, hiszen meggyőződünk, hogy nem csak a térképen van rajta, hanem valóban létezik. A megközelítése órákig tart és jó látási viszonyok között akár már száz kilométerről is látjuk, de ilyen távolságból csak egy halvány folt sejlik fel előttünk. Az izgalom bennünk van, hogy felhőt vagy valóban szigetet látunk magunk előtt. Órákkal később kirajzolódik és a határai is egyre láthatóbbá válnak. Nagyon izgatott az ember, és ahogy egyre közelebb kerülünk, kirajzolódik egy-egy ház, vagy akár jármű. Felejthetetlen sziget Tristán da Cunha. Ez egy két kilométer magas vulkán az Atlanti-óceán déli részén Dél-Amerika és Afrika között, amelynek a teteje rendszerint a felhőkbe vész. Amikor partot értünk a sziget vezetősége személyesen fogadott minket, köztük a sziget angol kormányzója, aki meg is hívott minket a kormányzói karácsonyi ebédre, ahol találkoztunk, francia vulkánkutatóval, angol biológusokkal, indiai orvossal, és számos más érdekes emberrel.
TJ: A sajtótájékoztatón a WWF képviselője említett úszó szeméthegyeket. Mesélnél ezekről?
RV: Borzalmas látni, hogy mennyi szemét van odakint. Műanyagpalackok, ládák és még rengeteg más hulladék úszik a vizeken. Sokszor hatalmas szögekkel teli gerendák úsztak el a hajónk mellett. Az afrikai áramlatoknál még inkább felerősödik a szemét mennyisége. Sokat lehet hallani arról, hogy az afrikai emberek barkácsolt tutajokon menekülnek a jobb megélhetés reményében. Egyszer szembejött egy hatalmas szemétkupac, mely halászhálóba volt gabalyodva és a közepéből egy nagy rúd állt ki. Hirtelen nem tudtuk, hogy mire számítsunk: menekülő emberekre, esetleg holtakkal a fedélzeten, vagy egy egyszerű szeméthegyről van szó. Ilyenkor átfut a fejünkben, hogy az előbbi esetben miként tudnánk segíteni rajtuk. Mint idővel kiderült, „csak” a megszokott úszó szeméttel találkoztunk.

TJ: Utatokat félbeszakította egy hatalmas erejű vihar. Mi zajlik le ilyenkor az ember fejében? Hogyan éltétek meg ezt a megrázó élményt?
RV: Az ember egyszerűen nem gondolkodik, nem tudja, hogy mi fog történni vele. Nem futnak át konkrét gondolatok a fejében. Olyan mértékben kapott bele a hullám a hajóba, ráadásul hátulról, melyet még sohasem tapasztaltunk. Ezalatt Gábor a fedélzeten tartózkodott, én pedig a kabinban. Szerencsére csak pár köbméter víz jutott be, az ajtó és a tok közötti résen keresztül. A víz hőmérséklete igen alacsony, így vízbe esés vagy a hajó süllyedése esetén az ember nem tud sokáig életben maradni. Szerencsére egyik sem történt meg.
TJ: Említettétek, hogy még elszántabbak lettetek. Mik a jövőbeni terveitek?
RV: Újból nekivágunk a földkerülésnek, egy erősebb, tengerállóbb hajóval. Ennek tervezésében mi is részt fogunk venni. Most keressük a partnereket és folynak az előkészületek. Ha minden jól megy 1-1,5 év múlva tesztelhetjük a hajót és utána ismét útnak indulunk.