Zöld építészet

Építkezés újrahasznosított gabonából

Nem rizsa

Egy kínai egyetem kutatói kimutatták, hogy a Nagy Falat összetartó habarcsba is kevertek rizst az építők. (Ez nem is annyira meglepő, ha meggondoljuk, hogy a történelem folyamán babonás természetű mesterek vizeletet és vért is adagoltak a kötőanyaghoz.) A Kínában fogyasztott rizsfajta a főzés során összeáll, ragadóssá válik. Ha bizonyos anyagai reakcióba lépnek a habarccsal, ugyanez történik, így a kötőanyag idővel keményebb és ellenállóbb lesz.

Szintén ennek köszönhető például, hogy egy Ming-dinasztia (1368–1644) korában épült síremlékben még egy buldózer sem tudott kárt tenni. A kutatók a keveréket a 800 éves kelet-kínai Shouchang-híd restaurálási munkáinál is sikeresen alkalmazták.

A Kelet másik sokoldalúan használható öröksége a rizspapír, amelynek előállításához rizsszalma mellett bambuszrostot és különböző fák háncsait használták. Rizspapírból készültek például a paravánok: bambuszra vagy más könnyű faszerkezetre erősítettek rizspapírt, majd képekkel, mintákkal díszítették. Ezek ma a modern lakások praktikus bútordarabjaként reneszánszukat élik.

Mi legtöbbször valószínűleg rizspapír lámpával találkozunk, ami sokféle színben, formában és méretben található a lakberendezési áruházakban. Emellett a modern építészetben is felbukkan. Kengo Kuma, a kortárs japán építészet egyik legnagyobb sztárja, számtalan helyen használta fel a rizspapírt a Suntory Művészeti Múzeum belsőjének kialakításakor a térelválasztástól kezdve a világítási megoldásokig.

Szalma és föld

A „semmi ne vesszen kárba” elv a magyar népi építészetben is megjelenik. Az építéshez használt alapanyagok tájegységenként változnak, de gabonát mindenhol találunk. Mivel kő nem mindenhol volt, és kitermelése rendszerint komoly költséggel, fáradsággal járt, a legelterjedtebb természetes építőanyagként évszázadokig a sár vagy a föld szolgált. Ezekhez trágyát, szalmát vagy más növényi morzsalékot kevertek, az összegyúrt masszát fonott falra vagy karóváz közé rakták, de magában is használták.

A munkafolyamat lényege a rétegezés volt, így volt ideje a masszának kiszáradni. Az egyenetlenségeket ásóval igazították ki, de az ilyen épületek falai jellemzően alul így is vastagabbak, és felfelé keskenyednek. A sok embert igénylő munkát az úgynevezett „földkóstoló” vezette, aki ellenőrizte az építőanyag minőségét is.

Ezt a módszert alkalmazták vályogkészítésnél, azzal a különbséggel, hogy a sarat egy vetőkeretben formálták megfelelő alakúra, és kiszárították, aztán sárhabarccsal ragasztva építettek belőle falat. A vályogházak alapanyaga olcsó, a technika egyszerű, és közel sem igényel annyi munkaerőt, mint a mai épületek.

Emellett megfelelnek a modern energetikai szempontoknak is. A megfelelően szigetelt vályogházaknak jó a hőszabályozásuk: nyáron hűvösek, télen benn tartják a meleget. A régi épületek szépen kimeszelve, lefestve, új tetővel felújítva ma is kényelmes otthonként szolgálnak.

Barabás Béla egy Gödöllőn található vályogház tulajdonosaként számolt be tapasztalatairól. A ház húsz éve esett át felújításon, új tetőszerkezetet kapott, a falakra új vakolat és festék került. Azóta is nagyon jó állapotban van, állaga nem romlik. Az új lakónak elsőre furcsa lehet a ház tipikus szaga, ez azonban Barabás szerint egyáltalán nem zavaró.

A gabona különféle alkatrészei a tetőszerkezetben is megjelentek: tetővetésre nád helyett elsősorban erős rozsszalmát használtak, esetleg a kettőt keverték. Gaál Anna építésztől megtudtuk, hogy a kukorica szára is szolgálhatott melléképületek, ólak tetejének befedésére. A növényt a mindennapi élet tárgyaihoz is előszeretettel használták. A csövek fűtőanyagként hasznosultak, a csuhét elképesztő sokféle módon alkalmazta a paraszti háztartás: játékokat, gyékényt vagy szakajtót készítettek belőle.